Amikor Pecsenka Nóra pszichológustól és bodywork- csoportvezetőtől először hallottam erről a módszerről, rögtön élénken érdeklődni kezdtem, mire ő azt mondta: „Á, ezt én nem tudom neked elmesélni! Gyere el, tapasztald meg, és utána mondd meg te, miről szól és hogyan hat, mert te vagy a szavak embere.” Megfogadtam a tanácsát, és egy testileg-lelkileg fáradt péntek délután felkerestem az általa vezetett bodyworkcsoportot.

Kendőzetlen őszinteséggel

A teremben lévő csoporttagok rendszeresen együtt gyakorolják a bodyworköt, így már régen összeszoktak: nagy ölelésekkel köszöntik egymást, és ahogy körbeülünk a szőnyegen, feltűnik, hogy többen fogják egymás kezét. Én vagyok az új lány, akit senki nem ismer, ettől kissé gyámoltalannak és magányosnak érzem magam. A foglalkozás elején Nóra felteszi a kérdést a jelenlévőknek: „Hogy vagytok ma?” Egyesével válaszolunk, és hamar kiderül, a kérdés valójában az aktuális lelkiállapotunknak szól. Feltűnik, hogy a résztvevők milyen kendőzetlenül őszinték egymással, és a kínos vagy különösnek tűnő gondolataikról, érzelmeikről is beszámolnak a csoportnak.

Amikor rám kerül a sor, azt mondom, kissé ideges és izgatott vagyok, mert még nem csináltam ilyesmit, és tartok az ismeretlentől, ahogyan attól is, hogy a módszer mi mindent hoz majd felszínre bennem. A többiek megértően mosolyognak rám, és már nem is érzem magam olyan egyedül. Az első gyakorlat előtt rövid szünetet tartunk, hogy lélekben felkészülhessünk arra, ami következik. Az egyik srác odajön hozzám, és aggodalmas arccal megsimogatja a vállamat. „Nagyon izgulsz, mi?” – kérdezi. „Sok hasonló kurzuson voltam, úgyhogy láttam már egyet s mást. Csak pár nap, és az idegenek családdá válnak” – felelem. „Ó, ez itt pár óra alatt megtörténik!” – kacsint rám, én pedig zavartan babrálok a telefonommal, míg Nóra azt nem mondja: kezdünk!

Itt senkinek nem kell megfelelni

Először kissé idegenkedem, és furcsán érzem magam, amikor a terapeuta arra kér minket, vegyük birtokba a teret, és mozogjunk úgy, ahogy jólesik. Lopva körbepillantok, eddig úgy néz ki a dolog, mint egy edzés előtti bemelegítés, az emberek átmozgatják a tagjaikat, miközben ide-oda sétálgatnak a szőnyegen. Én is mozogni kezdek, próbálom felvenni a dinamikus zene ritmusát. A hangulat pár perccel később olyan, mintha egy házibuliban lennék, ahol mindenki önmagával táncol.

Ekkor Nóra azt kéri, válasszuk ki két társunkat, akikhez valamiért közelebb érezzük magunkat, mint a többiekhez, és gondolatban kössük őket össze, vagy képezzünk köztük élő hidat. Erősen koncentrálok, és arra megyek, amerre az érzéseim húznak. Azaz csak mennék, mert nem működnek a lábaim, berezeltem, így mire elérném azt az embert, akihez, úgy érzem, közöm van, már hatan körülállják. Rögtön felismerem a saját viselkedésmintámat: hogy nem merek odamenni ahhoz, aki szimpatikus, mert túlságosan félek a visszautasítástól.

Ezért sodródom, és hagyom, hogy történjen, ami történik.

Egy olyan férfi keveredik mellém, aki valamiért az apámat juttatja eszembe. Az apámat, akivel már sok éve nem beszéltem. Mióta elváltak a szüleim, anyukám szárnyalásba, ő pedig intenzívebb mélyrepülésbe kezdett, mint korábban bármikor. Munkanélküliség, alkohol, szerencsejáték – aljas hármas. Most, hogy valami furcsa táncot lejtek az idegen férfival, ami végül ölelésbe torkollik, megérzem, hogy mennyire hiányzik az apám. Hogy a szerepét az életemben sok éve senki nem tölti be, csak űr van a helyén, ami rendre rossz magánéleti döntésekhez vezet. Most itt vagyok a karjában, mégsem kényelmes így. Talán mert egyáltalán nincs is kapcsolatunk, és megfogalmazni sem tudom, hogy miért, de elfordulok tőle. Hagyom, hogy magához öleljen, de nem tudok ránézni, és elerednek a könnyeim. Szeretnék megfelelni a feladatnak, szeretnék segíteni a partneremnek, akivel dolgozom, hiszen ő nem tehet az én belső nyomorúságomról, mégsem vagyok képes többet vagy mást tenni, mint azt, ami belülről fakad.

Valahonnan nagyon távolról meghallom Nóra hangját: „Az legyen, ami ebben a pillanatban a legigazabb” – ez az a pont, amikor felhatalmazva érzem magam arra, hogy elengedjem a megfelelési kényszert, és hátat fordítsak a férfinak. Mert úgy érzem, hogy most ez a legigazabb – ezáltal nézhetek rá legőszintébben az apámmal kapcsolatos érzelmeimre.

…

Ha kíváncsiak vagytok a folytatásra, akkor olvassátok el a cikk folytatását a Nők Lapja Psziché 2017/07. számában.

Szöveg: Szurovecz Kitti

Fotó: Garai Edit