Az advaita, vagyis a nonduális jelentése röviden “nem kettős”, lényege pedig a nem-elválasztottság, az egybetartozás, az eredendő “belső” egység filozófiai, szellemi és tudományos megértése, illetve felismerése.

A nézőpont csapdája

A nonduális nézőpont megértéséhez a felismert duális nézőpont vezet el. Duális nézőpontnak nevezem most az érzékelésnek azon szűrőjét, amin keresztül az észlelés és az értelmezés a “vagyok én és a tőlem független világ” nézőpontjából történik.

Ez a nézőpont eredményezi azt a nagyon mély egyéni és kollektív hiedelmet, hogy a tapasztalataink két alapvető részre oszthatóak fel. Az “elmém” van belül, ami gondolatokból, képekből és érzésekből áll, és az anyagi világ van kívül; úgy, mint a testem, más emberek, az élőlények és a tárgyak, vagyis az egész anyagi világ.

 

Én és a világ

 

Ez a nézőpont nemcsak a hétköznapi döntéseinkben, viselkedésünkben, érzelmi reakcióinkban jelenik meg, hanem az egész társadalmunkat és a tudomány területeit is átitatja. A nézőpontunk minden esetben alapjaiban határozza meg, ahogy a tapasztalásainkat megéljük, majd a tapasztalataink megértését szolgáló következtetéseinket levonjuk.

A helyzet ráadásul nem az, hogy ez a nézőpont nem érvényes. A nonduális “tanítások” egyszerűen afelé mutatnak szavaikkal, hogy

  1. ez nem a teljes kép, s ezért önmagában ezt illúziónak tekinti, ahogy a vászonra vetített mozgókép is az a moziban, amitől nem látjuk a vásznat.
  2. van egy roppant fontos mögöttes “teljes nézőpont” is.

Arra biztat tehát ez a tanítás hogy vizsgáljuk meg, mi is pontosan a mi közvetlen tapasztalásunk. Mi az, amit valójában érzékelünk, és mi az, amit hozzáképzelünk az érzékeléseinkhez.

Írta és fordította:

Gyurik János

Gyurik János

Nonduális kereső, bodywork aszisztens, közgazdász

Ez a nézőpont így tereli szelíden figyelmünket a legősibb kérdés felé:

Ki is vagyok én pontosan ebben a folyton változó érzékelés kavalkádban?

 

Az elmúlt évezredek során számos filozófus és bölcs ismerte fel és értette meg a saját mély belsõ vizsgálata révén, hogy csak egyetlen végső szubsztancia van, és ezért ennek az egyetlennek mindannyian részesei vagyunk. Ezt a szubsztanciát nevezték el a különböző kultúrkörökben tudatosságnak, Tudatnak, Szellemnek, Taónak, az advaita védanta szerint Brahmannak, a buddhizmus szerint Nirvanának vagy a keresztény hagyomány szerint Istennek:

Ez állandó, végtelen, örökké jelen lévő, nem változó és megváltoztathatatlan, s az egész létezés, a születő-mulandó, formákból álló változó világ lényege és forrása.

Egészen addig, amíg ezzel kapcsolatosan nincs semmilyen saját élményünk, akár meditációból, akár egy spontán bepillantásélményből, addig ez számunkra legfeljebb hit dolga lehet, és vagy elhisszük, vagy nem. A múlt században viszont már a nyugati tudósok közül is egyre többen jutottak ugyanarra a következtetésre, s így elkezdődött a nyugati tudomány és a “keleti tanítások” közös útja.

Az univerzum valójában egyetlen “szubsztanciából” áll, amelyből az az anyag is keletkezett az ősrobbanás során, ami idővel lehetővé tette az élőlényeken keresztül megnyilvánuló Tudat felbukkanását is.

Ennek a felismerésnek ontológiai következményei vannak az emberiség számára is:

alapvetően egy eredendő egység egyedi kifejeződései és megnyilvánulásai vagyunk, elválaszthatatlanul egymáshoz kapcsolódva, mintha mindannyian ugyanazon óceán cseppjei lennénk.

A tudomány és a nondualitás ötvözete egy olyan út, ami a Tudat és a tudatosság természetének, az élet lényegének feltárására és megismerésére törekszik, amelyből minden keletkezik, és amibe idővel minden visszaolvad.

 

Mi is egyébként az a nondualitás, vagyis a nemkettősség?

 

A kiindulópontunk legyen az a kijelentés, hogy “mindannyian egyek vagyunk”, és nem egyszerűen absztrakt értelemben, hanem a létezés legmélyebb szintjén. A kettősség az, hogy a megfigyelő és megfigyelt elválasztódik, ami egyfajta értelemben egy illúzió. Ezt ismerték fel keleti és nyugati misztikusok évezredekkel ezelőtt, és a közelmúltban a nyugati tudomány is megértette ezt a jelenséget a kvantummechanikán keresztül.

Hogyan lehet megérteni a nemketősséget?

 

Ennek a kérdésnek két aspektusa van, és habár első pillantásra egymást kölcsönösen kizárónak tűnnek, valójában ezek egy mögöttes valóság két megnyilvánulási formája.

Az első a külső valóság megértése, és ebben a tudományhoz fordulunk. A tudomány szó a latin “scientia” szóból származik, ami tudást jelent. A tudomány szépsége és hasznossága abból áll, hogy a valóságot személyes, vallási vagy kulturális elfogultság nélkül igyekszik mérni és leírni. Ahhoz pedig, hogy valamit tudományosan megalapozottnak tekintsen, átfogó vizsgálatot kell véghezvinni, és még ekkor is bármikor jövőbeni felülvizsgálat tárgyát képezheti az aktuálisan elfogadott tudományos állítás. Ez azért is van így, mert

 

a tudomány megállapításai elkerülhetetlenül emberi előítéletek nézőpontjain keresztül keletkeznek. Igaz, maga a tudomány törekvése nem változik.

 

A tudomány egyfolytában a valóság természeti törvényeit igyekszik leírni, ám a tudásunk egyre mélyülő szintjeire érve folyton-folyvást változik a megértésünk teljessége is. Így történt a kvantummechanikai jelenségek felismerése során is.

Egyre több tudóst nyűgözött le az objektivitásnak azon tényezője, amikor a tudósok figyelme önmagukra fordult vissza, mivel a megfigyelő szerepe elválaszthatatlannak látszott a megfigyelt kvantumhatástól.

Mintha magán a megfigyelőn keresztül megnyilvánuló tudatosság szerepet játszana a valóság megteremtésében. Valójában a kettő ugyanaz az egy is lehet? Niels Bohr, a kvantum úttörője egyszer így nyilatkozott:

 

“A fizikus csak egy atom önmagára tekintése!”

 

A második aspektus a nemkettőség megértéséhez a tudatunk belső, személyes tapasztalata a Tudatról, vagyis a tudatunkra való tudatosságunk.

Emberként megvannak az érzékszerveink arra, hogy észleljük a felbukkanó és figyelmünk elé kerülő jelenségek formáit, ahogy az emlékezet én-képzetét, a személyiségünket és annak gondolatait is, ami végső soron semmi más, mint a tiszta tudatosság játéka önmagával. A keleti misztikusok évezredek óta egy önmagára éber tudatot írnak le, ami egyben a boldogság végső állapota, maga a Nirvána; a keresők pedig évezredek óta próbálják megtapasztalni számtalan rituálén és gyakorlaton keresztül azt az állapotot, amelyet egyszerűen nem írhatunk le szavakkal.

S hogy miért nem irtható le mindez szavakkal? Ennek megértésnek a központi kihívása az, hogy amit le szeretnénk írni, az a nyelven túl létezik.

Mintha a végtelent szeretnénk kirakni véges részekből, vagy a körülöttünk lévő teret próbálnánk meg téglákkal és más dolgokkal kirakni teljes egészében, mint egy kirakóst. Lehetetlen.

Definíció szerint – és paradox módon – amint megnevezünk valamit, kettősséget hozunk létre.
Létrejön elménk képzeletében a “dolog” és egyszerre a dologon kívüli, az azon túli “minden más”, ami a “nem dolog” részét fogja képezni. Például a virág szavunkhoz társított jelentéshez és képhez képest egyből látjuk, hogy mi minden tartozik megértésünk “nem virág” halmazához.

 

Írta és fordította: Gyurik János – nonduális kereső, bodywork aszisztens
Az angol cikk ereditje: scienceandnonduality.com/nonduality/

A témához kapcsolódó videó és egy hamarosan kezdődő 4 napos elvonulás: